Alain Briot : Esztétika és fotográfia (II.rész)

eredeti fordítás

Második rész: Hogyan komponáljunk fényképet?


Zion, téli napkelte

Az első cikkből megtanulhattuk, hogyan látja a világot a fényképezőgép, és ez a látásmód miben különbözik saját szemünkétől. Most itt az ideje, hogy az elméletet a gyakorlatban is alkalmazzuk, és fényképeket alkossunk, előbb azonban meg kell tanulnunk fotókat komponálni.

Jó fotót komponálni nem könnyű. Másokat megtanítani arra, hogyan alkossanak érdekes kompozíciókat – ez még nehezebb feladat. A kompozíció megalkotása igazából az egyik legnehezebb része a vizuális művészeteknek; annyira, hogy tanárom, Scott McLeay egyszerűen nem volt hajlandó arra, hogy tanítsa. Útmutatása szűkszavú volt: csupán elmagyarázta, hogy egy fénykép komponálásakor “a kép minden része egyformán fontos.”

Ha a tisztelt olvasó most olyan szabályokat vár, melyeket követve hirtelen jobb fotókat fog komponálni, akkor az előző bekezdés nem sokat segít (a cikk végén azonban felsorolok néhány szabályt). Kissé rejtélyes formában ugyan, de tartalmazza viszont azokat az alapelveket, melyek hozzásegítenek a kiváló kompozícióhoz.

Fényképezéskor sokan követik el azt a hibát, hogy a Kodak által számos ismeretterjesztő kiadványában ajánlott kompozíciós tippet követik. Ebben a Kodak azt ajánlja, hogy a megörökíteni kívánt témát helyezzük a kép közepére, és gondosan ügyeljünk arra, nehogy valamelyik széle lelógjon a képről. Mivel ez az ötlet általában emberek fényképezésére vonatkozik, azt eredményezi, hogy a modellt beállítjuk a kép közepére, megkérjük, hogy nézzen egyenesen a kamerába, majd exponálunk. Ez a legbiztosabb recept azonnali altató hatást kiváltó képek készítéséhez. Az alany egész biztosan rajta lesz a képen, de az is biztos, hogy a kép senkit nem fog érdekelni a közvetlen családtagokon kívül – és őket is csak azért, mert udvariasak, és nem akarnak megbántani.

A Kodak szabálya egyértelműen ellenkezik Scott McLeay ajánlásával. Ha Scott ajánlása szerint a kép minden része egyenlő fontosságú, akkor a téma kép közepére helyezése csak a) egy lehetőség a sok közül, b) a lehető leggyengébb kompozíció, mivel csak a képmező közepét használja ki. Más szóval: mi van a kép szélével? Mi van a sarkokkal? És miért ne toljuk el a témát a középpontból, hogy ezzel némiképp érdekesebbé tegyük a kompozíciót?

Ha Scott McLeay ajánlása szerint gondolkodunk, elindulhatunk a kompozíció kevésbé felületes értelmezése felé. Máris jó néhány alapvető dolgot tanultunk:

  1. Egy fénykép megkomponálása nem jelenti szükségszerűen a téma középre helyezését.
  2. A téma kimozdítása a kép középpontjából érdekesebbé teheti a kompozíciót
  3. A kép szélét és sarkait is használhatjuk, sőt kell is használnunk. Nem azért vannak ott, mert nem lehet nélkülük megúszni az életet. Fontosak, hatásosan és kreatív módon használható helyekről van szó.

A Kodak idézett szabályának – a főtéma középre helyezése – egyetlen célja volt: a főleg családi fényképeket készítő amatőr fotósok képeiről ne maradjanak le fontos részletek. Ne feledjük, hogy azokban az időkben, amikor ez a szabály először megjelent a Kodak kiadványaiban, az átlag amatőrgép precíziós kereső nélküli távmérős gép volt. Más szóval: az átlag amatőrgép keresője nem volt elég pontos ahhoz, hogy megmutassa, mi kerül rá a képre, és mi nem. A kép határai bizonytalanok voltak, az oda eső részletek vagy rákerültek a képre, vagy nem, esetleg – ami még rosszabb – félbevágva jelentek meg pusztán azért, mert az illető túl közel került a kép széléhez. A téma középre helyezése, biztonságos távolságban a kép bizonytalan határvonalaitól az összes ilyen problémát megoldotta. Az így készült képek valószínűleg nem díjnyertes alkotások, de a Kodak biztos lehetett benne, hogy a vevők nem reklamáltak termékeivel kapcsolatban. Senki nem alkotott remekműveket, de nem is panaszkodhattak.

A világ azonban változik. A modern tükörreflexes gépek a képmező 98%-át képesek megmutatni, így kiküszöbölik annak a veszélyét, hogy a téma egy fontos része véletlenül lemaradjon. Állvány használatával biztosítható a precíz kompozíció, valamint az is, hogy ez a kompozíció egészen addig változatlan marad, amíg az állványt át nem helyezzük. Diafilmet használva színes negatív helyett elérhetjük, hogy a diapulton pontosan azt látjuk viszont, ami a helyszínen fogadott. Ehhez képest a legtöbb családi fotó negatív filmre készül, amit a sarki minilabor dolgoz ki, a nagyításkori képkivágást önkényesen meghatározva. Végül pedig az a tény, hogy közülünk sokan maguk nyomtatják (vagy nagyítják) képeiket azt jelenti, hogy a képkivágást is mi határozhatjuk meg. Digitális technika használatával még csak várnunk sem kell: a kép rögtön megtekinthető a váz beépített LCD-kijelzőjén.

A mai technika használatával precízen meghatározható, mi kerül rá a képre, és mit hagyunk le róla. Két dologra kell ügyelnünk:

  1. Nagyon kell figyelnünk arra, hogy milyen részleteket veszünk bele a kompozícióba
  2. valamint arra, hogy ezeket pontosan hova helyezzük el


Tear Drop Arch és holdkelte

A legerősebb látásmód

Nézzük, mit mond egy másik fotós, Edward Weston a kompozícióról. Amikor arra kérték, definiálja ezt a fogalmat, így válaszolt: “A kompozíció a legerőteljesebb látásmód.”

Weston definíciója két kulcsszót is tartalmaz: látás és erőteljes.

A sorozat első cikkéből tudjuk, hogy a fényképészet nagyrészt a látásról szól; itt pedig látjuk, hogy a kompozíció az erőt, az erőteljes látást jelenti.

Ha a kompozíció a legerőteljesebb látásmód, és a látás a fényképészet meghatározó eleme, akkor a kompozíció a fényképezés legmeghatározóbb része. Ha ez arisztotelészi szillogizmusként hangzik, annak oka, hogy valóban az, de vajon pontos-e? Lássuk!

Egy helyszín, több kompozíció

Ekkora figyelmet fordítva a kompozícióra eljuthatunk ahhoz a következtetéshez, hogy egy-egy helyszín többfajta kompozícióban is megmutatható. Gyakorlott szem számára ugyanazon a helyszín is többfajta kompozíciót mutathat. Amikor erre rájöttem, szinte a reveláció erejével hatott rám. Éveken át küzdöttem, hogy megpróbáljam más fotósok képeit magam is megismételni. Lenyűgöztek ezek a fotók, és szó szerint megpróbáltam készítőik nyomdokaiban haladni. A probléma azonban az volt, hogy amikor ott álltam, ahol ezek a nagyszerű képek keletkeztek, csak egy kompozíciót voltam képes látni: azt, amelyiket a másik fotós hozott létre. Más fotósok látásmódjának voltam rabja.

Egy nap aztán kiszabadultam ebből a rabszolgaságból (hogy hogyan, az egy másik esszé tárgya). Azon a napon a saját szememmel kezdtem látni a világot. Ráébredtem, hogy egy adott helyen nem csak egy kép létezik, hanem lehetséges képek sokasága. Elmém valahogyan megnyílt ezen lehetőségek előtt. Aznap a magam elé kitűzött cél is teljesen más lett: nem az azelőtt már látott képeket próbáltam meg én is elkészíteni, hanem azokat, melyeket saját képzelőerőm vetített elém. Saját képeimet kezdtem komponálni.


A Virgin River és a Watchman napnyugtakor

Egy kompozíció a sok közül

Felbukkant azonban egy új probléma: a képzeletem által felvillantott rengeteg kép közül csak néhányat örökíthettem meg filmen. Választanom kellett, mert csak korlátozott ideig dolgozhattam, addig, amíg a fényviszonyok a legjobbak voltak. Ez volt az a pillanat, amikor visszatértem Weston definíciójához, és ez a definíció segített, hogy úgy mondjam elválasztani az ocsút a búzától. Amit kerestem, az nem pusztán kellemes vagy új kompozíciók voltak. Amit kerestem, az “a legerősebb pillantás” volt. Weston megközelítését alkalmazva elkezdtem bejárni az adott helyszínt, azt a kompozíciót keresve, amelyik kiemelkedik a többiek közül és a legerősebben mutatja az előttem elterülő látványt.

A helyszín bejárása

A kompozíció mibenlétéről folytatott hosszú eszmefuttatás után bizonyára már tudni akarják, hogyan valósíthatják meg ezt – hogyan komponálhatnak jobb képeket. Íme hát a megközelítés, amit én használok: próbálják ki, még ha csak egyszer is, hogy beválik-e.

Ha nézik a Luminous Landscape Video Journal-t (és ha nem, akkor valami nagyon jót hagynak ki), akkor észrevehették, hogy amikor egy képet készítek, sok időt töltök azzal, hogy csak sétálok a helyszínen anélkül, hogy egyetlen fényképet is készítenék. Erre szoktam mondani, hogy “bejárom a helyszínt”. Eközben csak egy Linhof univerzál-keresőt (Linhof Multifocus Viewfindert – LMVF) viszek magammal. Ez a legfontosabb segédeszközöm. Ez egy kicsi, hordozható kereső, ami híven mutatja a kompozíciót, amit a 75 mm-től 400 mm-ig terjedő gyútávú objektívekkel kapnék. Ezek nagyformátumú (4×5 collos) objektívek, 35 milliméteres formátumban nagyjából a 24 mm-től 135mm-ig terjedő tartománynak felelnek meg. Természetesen használhatnék egy kisfilmes gépet is zoom-objektívvel, de a Linhof kereső jóval könnyebb és kompaktabb eszköz, mint bármilyen fényképezőgép. Van egy másik előnye is: a képmezőben semmiféle egyéb adat (zársebesség, blende, stb.) nem jelenik meg, így aztán teljes mértékben a kompozícióra összpontosíthatok.

A Linhof univerzálkereső

A keresővel minden nap nagyformátumú képek százait komponálhatom anélkül, hogy a 4×5-ös síkfilmes gépet egyáltalán elő kellene csomagolnom. Ahogy egymás után komponálom a képeket, sorban kiértékelem a kompozíció erejét (ne feledjük, az erőteljes látásmódra törekszem). Sok ilyen “fénykép” pusztán a pillanat szülötte, és a keresőn át látva rögtön eldönthetem, hogy a kompozíció elég erős-e egy jó fényképhez. Ha rátalálok egy jó témára, tovább foglalkozom vele, különböző nézőpontokból veszem szemügyre a keresővel. Végül, ha találtam egy kompozíciót, amit le is akarok fényképezni, akkor felállítom a gépet immár a pontos célnak megfelelően. Mivel a nagyformátumú fényképezőgép felállítása nem kevés időt igényel, ez a megközelítés elég hatékony.

A Linhof kereső szépsége hordozhatóságában és kitűnő optikai teljesítményében rejlik, Tökéletes 9×12-es formátumú képeket mutat anélkül, hogy magát a síkfilmes fényképezőgépet össze kellene szerelnem.

A nagyformátumú gép természetesen más megközelítést igényel, mint a kisfilm, vagy akár a középformátum, mivel lényegesen nehezebben hordozható, és körülményes összeállítani a gépet. A lényeg azonban nem ez: arra akartam rámutatni, hogy a fényképezéssel töltött időm túlnyomó részében nem fényképezek, inkább fényképeket keresek. Másképp szólva először rá kell találnom a kompozícióra, hogy elkészíthessem a fényképet.

Kereső kartonpapírból

A Linhof kereső nagyszerű eszköz, de sajnos elég drága. Olcsóbb megoldás egy saját keresőt készíteni egy 4×5 collos fekete karton vagy műanyag lapból, amiből szikével kivágjuk a megfelelő nagyságú nyílást. Vigyázzunk, hogy a kivágott nyílás ugyanolyan oldalarányokkal rendelkezzen, mint az általunk használt fényképezőgép (24×36, 6×6, 6×7, stb.). Arra is figyeljünk, hogy a szélén maradjon kb. 2,5 centi keret.

Ez az egyszerű kereső segít a képkivágás megtalálásában, a kívánt elemek izolációjában anélkül, hogy a kamerát magunkkal kellene cipelni, vagy a keresőben látható információk elterelnék figyelmünket a kompozícióról. A Linhof kereső megvétele előtt én is évekig használtam hasonló kereteket, mindegyiket az általam akkor használt különböző formátumok oldalarányaihoz igazítva.

Végül, bizonyos fényképezőgépek saját levehető keresővel rendelkeznek, A Fuji 617 panorámagép például mindegyik objektívjéhez mellékel egyet. Amikor ezzel a géppel dolgozom, akkor egyszerűen zsebre teszem ezt a keresőt, a gépet bent hagyom a táskában, és a keresőn át vizsgálom meg a tájat. A kereső pontosan megmutatja, mit látna a kamera, és sokkal egyszerűbb magammal vinni és használni. Ahogy pedig találok egy kompozíciót, ami megtetszik, összeállítom a gépet és elkészítem a fényképet.

Kompozíciós szabályok

Tudom, a cikk nem lehet teljes néhány kompozíciós szabály nélkül. Íme a legfontosabbak:

1. Harmadolás

Lake Powell, napnyugta

Ez a szabály azt diktálja, hogy osszuk a képmezőt három egyforma részre, és komponáljuk a képet harmadokból mind vízszintesen, mind függőlegesen. A képk domináns témáját helyezzük valamelyik harmadoló vonalra, egyharmad résznyire a kép bal vagy jobb, illetve felső vagy alsó szélétől. A Lake Powell, napnyugta c. képen pl. a tó és a sziklatömbök csak a rendelkezésemre álló függőleges hely egyharmadát foglalja el, míg az ég és a felhők töltik ki a fennmaradó kétharmadot.

2. Aranymetszés

Az aranymetszés szabálya a reneszánsz alatt éledt újra, de ezt is, mint oly sok mindent, az ókori görögök találták fel. Az aranymetszés szabálya kimondja, hogy a kép legfontosabb része jobb alsó sarokban van, mintegy negyed távolságra felfelé és balra a saroktól. A Zion, téli napkelte c. kép e szerint a szabálya szerint készült. Az előtér leghangsúlyosabb eleme, a jukka a jobb alsó sarokban helyezkedik el, nagyjából egyforma távolságra a kép aljától és jobb szélétől.

Miért pont a jobb alsó sarok? Azért, mert egy képet elvileg hasonló módon “olvasunk”, mint egy írott szöveget: balról jobbra és felülről lefelé. Mivel az olvasási folyamat a jobb alsó saroknál ér véget, figyelmünk itt időzik a legtöbbet, ahogy megállunk, vagy várunk egy kicsit, mielőtt a következő oldalra lapoznánk. Ugyanez az elv magyarázza, hogy kínai vagy japán szemlélők teljesen máshogyan nézik a képeket.

3. Megvezető vonalak

A szemet a kompozícióba, így a képbe vezető vonalak használata egy másik klasszikus kompozíciós eszköz. Tipikus példája a láthatár felé vezető út vagy vasúti sín.

Amikor azonban tájképeket fényképezünk, ezek általában nem állnak rendelkezésünkre, hacsak nem döntünk úgy, hogy ember alkotta tárgyakat is beleveszünk a kompozícióba. Szerencsére azonban vannak más elemek is, melyek hasonló szerepet tölthetnek be, épp oly hatásosan. Az egyik ilyen a folyóvíz, mint ahogy A Virgin River és a Watchman napnyugtakor mutatja. Ebben a példában a Virgin River vezeti tekintetünket a kép mélyébe. A folyó lendületes formája még mozgást is visz a kompozícióba, így segít a képet még érdekesebbé tenni.

4. Perspektíva

A perspektíva hatásos kompozíciós eszköz. A fenti példában ahogy Virgin River eltűnik a távolban, szélessége is fokozatosan csökken. Ez a perspektíva törvényének hatása, mivel ez diktálja, hogy a tárgyak mérete csökken, ahogy azok egyre távolabb kerülnek a nézőtől. A perspektíva használata az egyik leghatásosabb eszköz arra, hogy mélységet vigyünk a képbe.

5. Keretezés

Itt a főtémát, tipikusan a hátteret, keretbe foglalja egy másik elem, általában az előtér. A Tear Drop Arch és holdkelte c. képben a Tear Drop Arch-ot használtam arra, hogy Monument Valley távoli látképét bekeretezze. A sziklaív nélkül Monument Valley képe sokkal kevésbé lenne érdekes és drámai

A sorozat következő részében arra fogunk választ keresni, hogy hogyan válasszuk ki a legjobb objektívet egy meghatározott kompozícióhoz. A fotográfiának ez a kulcsfontosságú aspektusa tovább visz minket a szép képekhez vezető úton.

Folytatás >>>>>>>>>>>>


Róla Varga Csaba