Esztétika és fotográfia (IX/1. rész)

fordítás

Alain Briot napjaink egyik legsikeresebb Amerikában alkotó tájképfotósa. A párizsi Ecole des Beaux Arts-ban szerzett diplomát szépművészetből, jelenleg a doktorátus megszerzésén dolgozik. Ez az cikk a kilencedik egy tíz részből álló sorozatban, melyben a szerző a fotográfia esztétikai vonatkozására fókuszál. A sorozat célja, hogy segítsen esztétikailag kielégítő, azaz szép fotókat készíteni

Hogyan alakítsuk ki saját stílusunkat

“A stílusnak nincs receptje, de van egy elengedhetetlen titkos hozzávalója: a személyiséged.”
(Ernst Haas)

1 – Bevezetés

A stílus fogalma sokfélét jelentett nekem az évek során. Amikor a párizsi Szépművészetin tanultam, valami elérhetetlen dolognak éreztem, amit csak múzeumokban tapasztalhatunk meg, valaminek, amit a “befutottak,” a nagymesterként számon tartottak birtokolnak. Úgy éreztem, egy diák esetében, aki még csak tanul, próbálkozik, nem futott be, nem lehet szó stílusról.

Nem csupán én vélekedtem így, legtöbb diáktársam osztotta nézetemet. Nem tudtunk megbirkózni a stílus fogalmával, de mégis úgy éreztük, muszáj valahogyan kialakítani a sajátunkat. A Szépművészetin, ahol festészettel és rajzművészettel foglalkoztam, gyakori beszédtéma volt ez, ahogyan később az American Centerben is, ahol fényképészetet tanultam. Azon tanakodtunk, miként fogjuk elérni, hogy saját stílusunk legyen, hogyan is fog megtörténni, bár arról fogalmunk sem volt, miféle stílus lesz az, vagy lesz-e egyáltalán. Általában minden ilyen beszélgetés úgy végződött, hogy a saját stílusunk idővel bizonyára kialakul, várnunk kell, dolgozgatnunk, és egyszer csak előbukkan majd valami egyedi a műveinkben.

A stílus fogalma akkoriban rejtélyes volt számunkra. A nagymesterek jellemzője, de hogy miként tettek rá szert, az nem volt világos. Tudtuk, hogy sok munkát és időt igényel, hogy fontos kialakítanunk, hiszen így leszünk egyediek, így tűnünk ki a tömegből, így lesz saját vizuális jelenlétünk. Viszont azt nem tudhattuk, vajon megvalósul-e mindez valaha.

______________________________________________________________

2 – Kik vagyunk?

A diákévek alatti beszélgetések során megfeledkeztünk egy nagyon fontos tényezőről: saját magunkról. Mindig másokra koncentráltunk, a Mesterekre, az elismert, elfogadott művészekre, kiknek munkáit múzeumok őrzik. Ehelyett magunkkal kellett volna többet foglalkoznunk: hogy mi késztetett minket a művészetek tanulmányozására, legyen szó akár festészetről vagy fotográfiáról, milyen utat jártunk be és milyen úton akarunk továbbhaladni, a múltunk, a családi hátterünk hogyan befolyásolja a jövőnket, az elképzeléseinket. Alapos elemzésnek kellett volna alávetnünk azt, hogy mi tetszik nekünk és mi nem, akár ki kellett volna listázni, milyen témát festünk vagy fotózunk a legszívesebben, mivel vagyunk készek órákig, napokig, évekig foglalkozni.

Ezek a témák az esetek többségében nem fedték volna azokat, melyekkel iskolai feladatként kellett foglalkoznunk. A Szépművészetin minden téma azt a célt szolgálta, hogy gyakoroljunk egy adott készséget, vagy megértsünk egy adott fogalmat. Akkoriban mégis összekevertük a kettőt, a diákokra oly jellemző módon: a tanulmányaink sokkal nagyobb hatást gyakoroltak ránk, mint a személyiségünk. Figyelmünket és erőfeszítéseinket kifelé, és nem befelé irányítottuk. Természetesen fontosnak tartom az elismert művészek tanulmányozását is, de stílusunk kialakításánál az számít igazán, kik vagyunk, mit kedvelünk, mihez akarunk kezdeni választott művészeti águnkban.


Fahordalék ragyogó homokkővel, Antelope Canyon

Gyakran térek vissza korábbi helyszínekre, hogy újabb és újabb képeket készítsek ugyanarról a témáról, de mindig másképp. Ez a kép 2004 késő őszén készült. Azelőtt soha nem találkoztam ezzel a fényhatással, és a kompozíció is merőben új.

______________________________________________________________

3 – Kicsoda vagyok én?! Azt hittem, ez a sorozat a fotózásról szól!

A fenti kérdéseket nem egyszerű megválaszolni. Lehet, hogy néhány olvasó úgy véli, nem is segíthetnek jobb fotóssá válni, hiszen semmi közük a szakma fortélyaihoz, a felszerelésekhez, eljárásokhoz.

Ennek kapcsán hívnám fel a figyelmet arra, hogy ez a cikk a sorozat 9. része, az előzmények rengeteg adalékkal szolgálnak fortélyokról, módszerekről, kütyükről. Sok mindenről szó volt már, amitől jobb fotós lehetsz. Ha esetleg ezt a cikket olvasod először, fusd át a korábbi 8 részt is. Ha már azokon átrágtad magad, készen állsz, hogy a stílus kialakításáról írjak neked.

Tehát ott tartottunk, hogy a feltett kérdéseket igen nehéz megválaszolni, mert nem nagyon teszik fel nekünk olyan összefüggésben, hogy fotós képességeinket fejlesszék. Bár világhírű intézményekben tanultam, soha nem kérdeztek tőlem ilyesmit. Stílus tekintetében mindössze annyi történt, hogy tanulmányoznom kellett a nagymestereket meg művészettörténetet és kész. Szerencsémre olyan városban nőttem fel, ahol pártolják a művészetet, ahol számtalan múzeum vár, és ahol egész évben világszínvonalú kiállítások látogathatók. Művészettörténeti tanulmányaim, a múzeumokban és galériákban eltöltött sok-sok idő szélesítette művészeti látókörömet, értő szemmel különböztettem meg számos alkotó stílusát. Ez a tudás felbecsülhetetlen értékűnek bizonyult saját stílusom meghatározásánál.

Párizsi tanulmányaim során soha nem kellett elgondolkodnom azon, mit szeretek megfesteni, lefotózni, vagy hogy miért szeretnék festő/fotográfus lenni, hogy “ki is vagyok én.” Miért nem szembesítettek e kérdésekkel? Nincs rá magyarázat. Bizonyára annak a metódusnak köszönhetően, ahogyan a művészetet tanítani szokás: a “kezdők” hosszú idő alatt fedezzék fel önmagukat és azt, hogy miben tudnak kiteljesedni, folyamatos próbálkozással, a hibáikból tanulva. Ezzel nincs is semmi baj, ha az idő múlása nem számít, ha semmi mással nem kell foglalkoznod, csak művészettel. De ha nem engedheted meg magadnak, hogy kizárólag a művészetnek élj, ha véges az időd, ha öregszel, ha ki akarod alakítani egyéni stílusodat, ez a megközelítés bizony nem célravezető.

Ez a cikk saját stílusod meghatározásában nyújt segítséget. Megmutatom, milyen csapdákat rejt a folyamat. A meghatározást úgy építem fel, hogy leírom, mi a stílus, és azt is, hogy mi nem az.

______________________________________________________________

4 – Stílus = egyedi, személyes látásmód

“Az emberek túl keveset szemlélődnek, és túl sokat gondolkodnak. A kettő nem ugyanaz.”
(Henri Cartier-Bresson)

Egy utcai művészeti fesztiválon járva meglepődve tapasztaltam, milyen sok fotós koppintotta híres művészek stílusát. Feltételezem, hogy ezzel akarták “egyedivé” tenni műveiket, így próbáltak kitűnni a kiállító fotósok tömegéből. Számos “Ansel Adams” meg “David Muench” jött szembe, és legalább egy “Jerry Uelsmann” is. Mivel a fesztivál a Délnyugaton került megrendezésre, számos tájképfotót is kiállítottak. De ha portrék, vadvilágról szóló képek, utazási fotók képezték volna a témát, akkor is találtam volna hasonló asszimilációt. Tisztában vagyok azzal, hogy jogi értelemben nincs ebben semmi kivetnivaló, hiszen ezek a fotósok saját képeket készítenek, nem az imitált mesterek képeit árulják. Mégsem hagynak mély nyomot bennem, csupán a halovány utánzatokra emlékszem az egészből.

Tehát mi is a saját stílus? A fenti történet vezeti elő azt a fontos kijelentést, mellyel dolgozni fogok e cikkben:

Az egyéni stílus kialakítása nem valaki más leutánozását jelenti. A stílus egyet jelent a személyiség kiterjesztésével. Fedezd fel, ki is vagy valójában.

A félreértések elkerülése végett leszögezem: nem baj, ha hatással van rád mások művészete, vagy ha a tanulási folyamat részeként megpróbálsz másokat utánozni. Gyakorlatilag minden “festőtanonc” másol híres festményeket a tanulmányai során. Azelőtt a múzeumok termei diákoktól hemzsegtek, akik a kiállított festmények előtt letelepedve nekifogtak megfesteni azokat. (Nem keverendők össze az ún. faussaire-ekkel, akik híres művek másolásából éltek.) Ezek a diákok azt próbálták megérteni, hogyan alkotta meg az adott mester az adott képet, hogyan választotta meg a színeket, hogyan vezette az ecsetet. Utánzással tanultak azoktól, akik tudták, hogyan kell nagyot alkotni.

Nem mindegy tehát, hogy tanulási célzattal másolsz, vagy mások munkáját imitálva próbálsz befutni. Hiszem, hogy a stílus egyet jelent a személyiséggel. A fotográfia esetében a stílus a fotós egyéniségének kivetülése a képein keresztül. Ha a fotográfus másnak a stílusát koppintja, az olyan, mintha nem is lenne saját személyisége.


Mennyei napkelte
Linhof Technikardan 4×5, Schneider Super Angulon 75mm f.56, Fuji Provia 100F

Az a célom, hogy egyéni kompozíciókat alkossak, ne másokét utánozzam. Láttam más fotósok képeit ugyanerről a helyszínről, de ezt a kompozíciót még soha (legalábbis 2004 januárjáig, amikor ez a fotó készült).

______________________________________________________________

5 – A témaválasztás nem elég!

“Minden alkotás önarckép.”
(Ansel Adams, Carmel, Kalifornia, 1979)

Később látni fogjuk, hogy az örömmel fotózott témák megválasztása részét képezi a stílus kialakításának. Sokaknál ez az első lépés a folyamatban.

De azt is látnunk kell, hogy a “kedvenc” témák kiválasztása nem egyenlő az egyéni stílus meghatározásával. E kijelentést igazolja az olyan művészek munkássága, akik különböző témákat fotóznak, stílusuk mégis mindvégig következetes marad, teret adva az adott témák által megkövetelt speciális körülményeknek is.

Nem elegendő például eltökélni, hogy tájképeket fogunk fényképezni, vagy Forma 1-es képeket készíteni, netalán az alaszkai vadvilág lesz a témánk. Ettől még nincs saját stílusunk. A választott témát oly módon kell fotóznunk, ahogyan még senki más, amelyről bárki felismer bennünket.

Ezzel meg is érkeztünk a tárgy és a stílus kapcsolatához:

Tárgy = amit fotózol.
Stílus = ahogyan fotózol.
Több tárgyat is fotózhatsz azonos stílusban.

A tárgyválasztás arról szóló döntés, hogy mit akarsz fotózni.

A stílusválasztás, vagyis inkább stíluskialakítás pedig annak az eldöntése, hogyan akarsz fotózni.

A kettő nem ugyanaz! A tárgyválasztás ráadásul sokkal könnyebb, és ajánlatos, hogy megelőzze a stílus kialakítását. Persze nem muszáj szép sorban haladni. Kialakulhat a stílusunk különböző témák “részrehajlás nélküli” fotózása során is, de ha tudatos terv szerint kívánsz fejlődni, az előzetes tárgyválasztás nagyban megkönnyíti a dolgodat.

Ahogy korábban is jeleztem, fotózhatsz azonos stílusban különböző témákat. Többféle téma egyidejű fotózása mellett is kialakulhat az egyéni stílus. Sikeres lehet ez a módszer, de egyúttal bonyodalmat is magában hordozhat: több téma vonatkozásában kell végiggondolnod, hogyan fotózz. Éppen ezért azt javaslom, koncentrálj egy témára a stíluskialakítás során.

______________________________________________________________

6 – A témaválasztás nem egyenlő a műfajválasztással!

Az előző fejezetből kiderült, hogy amit fotózol, az a tárgy, és ahogyan fotózol, az a stílus.

Egy újabb fogalmat is meg kell ismernünk, mégpedig a műfajét. A műfaj szót a művészeti irányzat szinonimájaként használom. Az impresszionizmus például művészeti irányzat, tehát műfaj is egyben, akárcsak a szürrealizmus, dadaizmus, kubizmus, stb.

A műfaj meghatározza a témához való viszonyodat a választott művészeti irányzat szemszögéből.

Az impresszionizmus azt akarja megragadni, milyen érzés egy adott helyszínen tartózkodni, vagy adott tevékenységben részt venni. A szürrealizmus esetén a festő nem törekszik a valóság pontos ábrázolására, hanem annak olyan vetületét mutatja, mely valamilyen érzelmi reakciót vált ki a közönségből. Különböző technikákat használtak e célra. A pointillizmus lényege például az ecsetvonásokat helyettesítő festékpöttyök alkalmazása, máshol a festő mozdulatait is rögzítő expresszív ecsetvonásokkal találkozhatunk, vagy telített színfoltok kiszámolt egymás mellé festésével elért olyan hatással, hogy a kép mást mutat közelről és mást távolról nézve.

Hogyan kapcsolódik ez a fotózáshoz, és azon belül a tájképfotózáshoz? Először is a műfaj – a mi esetünkben fotográfiai irányzat – ugyanúgy része a fényképészetnek, mint a festészetnek vagy bármely más vizuális művészeti ágnak. A leghíresebb fotós irányzat az ún. f/64-es. Ha ezt a műfajt választod, ezt az irányzatot követed, akkor Ansel Adams, Edward Weston, Willard Van Dyke, Imogen Cunningham, Sonya Noskowiak, John Paul Edwards és társaik nyomdokaiba lépsz. A “tiszta fotográfia” (Straight or Pure Photography) néven is ismert mozgalom alapelve a technikai elemek, a kompozíció, a szerkesztés elvetése. Ez a gyakorlatban abban nyilvánul meg, hogy nem alkalmaznak manipulatív technikákat; finom tonalitásokkal, aprólékos részletekkel, túlzott mélységélességgel dolgoznak, elutasítják a lágyító szűrők, texturált fotópapírok használatát, illetve minden olyan nyomtatási, retusálási eljárást, mely megváltoztatja a fotót.

A szűrők “eldobása” volt az a sarokpont, mely az f/64 mozgalmat a Moriarty vezette piktorialista irányzat tagadásává tette. A piktorializmus lényege a lágy objektívekkel és/vagy lágyító szűrő használatával elért finom, szinte költői képhatás. E mozgalom előszeretettel alkalmazott lepleket, díszleteket, kellékeket, nemcsak a műtermekben, hanem akár a vadonban is. Az f/64-esek a témát mindig a természetes közegében és állapotában, változtatás nélkül fotózták.

A műfaj témától független. Azt határozza meg, milyen szemlélettel, milyen módszerrel, milyen látásmóddal ábrázolod a világot. Hogy az adott műfajon belül mit mutat meg a művész, csakis rajta áll. Az f/64-esek témaválasztása például a tájképektől az aktokig, a riportfotóktól a városképekig sok mindent felölelt. Az volt a közös mindezen témákban és művészekben, hogy ugyanazt a műfajt követték, vagyis ugyanazon mozgalom tagjai voltak.

Kell-e mindenképpen műfajt választani? Nem kötelező, de a munkáid előbb vagy utóbb így is, úgy is valamely műfaj sajátos jegyeit fogják magukon viselni. Ahogyan különböző képeket megtekintünk, megítéljük, melyik tetszik, döntéseket hozunk a saját képeink kapcsán, lassan, de biztosan egy adott műfaj keretei közé kerülünk. Ez a folyamat történhet tudatosan vagy tudat alatt is. Biztos vagyok benne, hogy számos fekete-fehérben fotózó művész nincs tudatában, hogy az f/64-esek hatást gyakoroltak rájuk, vagy hogy munkáik valójában e műfajhoz tartoznak.

Jómagam úgy vélem, hogy jobb tisztában lenni azzal, mely műfaj felé orientálódsz. E tudás alapján körültekintő döntéseket hozhatsz, akár arról is, hogy nem akarsz az adott műfajhoz tartozni, el akarsz szakadni tőle vagy változtatni néhány alapelvén. Példaként megemlítem azokat a kortárs, színes tájképeket alkotó fotósokat, akikre hatást gyakorolt az f/64-es irányzat, de úgy határoztak, inkább színesben dolgoznak. Ez a kis változtatás sokkal nehezebbé teszi annak felismerését, hogy ők valójában az f/64-es mozgalmat követik, pedig minden egyéb elvét megtartották: kis rekesszel dolgoznak (innen az irányzat neve is), stimmel a mélységélesség, nem használnak lágyító vagy diffúz szűrőket. Tehát annak ellenére, hogy a mozgalom alapítói mind fekete-fehérben dolgoztak, nincs lefektetve olyan szabály, hogy az f/64-es (tiszta) fotográfia csak fekete-fehérben követhető.


Eeloszló hóvihar Spiderock felett, Canyon de Chelly National Monument
Hasselblad SWCM-CF, Zeiss Biogon 38mm f.3.5, Fuji Velvia 50

Élek-halok a grandiózus tájakért, keresem a különleges jelenségeket, hogy átéljem és lefotózzam őket. Ez a kép egy ilyen pillanatot örökít meg, amint egy hóvihar épp csitulni kezd.

______________________________________________________________

7 – A “saját találmány” nem azonos az egyéni stílussal!

A művészek gyakran találnak rá új technikákra, új megközelítésekre. Ezek olyan képek létrehozását eredményezhetik, amilyeneket a fotós még soha nem látott, nem készített.

Én is többször átéltem hasonlót. A Szépművészetin olyan festési technikákat és stílusokat “találtam ki,” melyeket áttörésnek értékeltem. Biztos voltam abban, hogy hírnevet és gazdagságot hoznak majd nekem. Aztán megvettem az első fényképezőgépemet, kísérletezgettem különböző objektívekkel, filmekkel, sötétkamrai eljárásokkal, és komolyan azt hittem, hogy az eredményeim világhírűvé tesznek majd.

Persze mindkettő nagy tévedésnek bizonyult, amely felől tanáraim biztosítottak… Mások nemhogy felfedezték már előttem mindezeket, de olyan tökélyre fejlesztették, amiről én még álmodni sem mertem. Tanáraim azt tanácsolták, alaposan tanulmányozzam e művészek munkásságát, ne csupán arra legyek képes, hogy utánozzam őket, hanem váljak igazi szakértőjükké. Csak ezután léphetek túl rajtuk, ezután lesz esélyem valami újat felfedezni.

Ugyanez az alapelv vonatkozik minden művészre, minden művészeti ágban. Ez a folyamat csupán része az egyéni stílus kialakulásának, nem egyenlő azzal. ______________________________________________________________

8 – Stílus = választások kombinációja

Hogy mit fotózol, milyen műfajt követsz, hogyan fotózol – mind részét képezi stílusod kialakításának. Mondhatjuk tehát, hogy a stílus választások kombinációja a használandó felszerelés, a téma, ízlés és számtalan további tényező tekintetében.

Két fotóművész bemutatásán keresztül szeretném világosabbá tenni a fenti kijelentést. Szándékosan választottam két teljesen különböző stílusú fotográfust, így jobban tudom illusztrálni álláspontomat. Az egyszerűség kedvéért öt kategóriába soroltam a változókat: felszerelés, háttér, szemlélet, téma, fény. Mivel mindkettő a tiszta fotográfia irányzatát követte, nem térek ki a műfaj kérdésére.

Ha le is takarnám a neveket, a lista alapján bárki azonosítaná őket, aki ismeri a munkáikat. Választásaik híven tükrözik személyiségüket.

Henri Cartier Bresson

Felszerelés

– Kicsi, könnyű fényképezőgép (35mm Leica M)
– Normál vagy nagylátószögű objektív (35mm; gyakran csak egyet használt)
– Fekete-fehér tekercsfilm – 36 kép újratöltés nélkül

Háttér

Párizs Pantin nevű külvárosában született. Jómódú gyártulajdonos szülei lehetővé tették, hogy ne kelljen dolgoznia, így fotózási szenvedélyének szentelhette életét. Ismerte a párizsi nagyvilági életet, de a munkásosztály miliőjét is.

Szemlélet

– Kézben tartja a fényképezőgépet.
– Spontán, természetes.
– Gyors helyváltoztatással több szögből fotózza a témát.
– Alaposan átgondolt kompozícióra törekszik már a keresőn is, mert vágás nélküli, teljes nyomatokat készít.
– A “meghatározó pillanatot” akarja megörökíteni, amikor össze nem tartozó emberi és tárgyi alkotóelemek váratlanul koherens egészet alkotnak a képen.
– Kizárólag fekete-fehérben dolgozik.
– Folyamatosan mozog a helyszínen, keresi a tökéletes pillanatot, amikor a kompozíció, a látószög, ember és tárgy mind “összeáll.”

Téma

– Embereket ábrázol minden képén, bárhol, ahol felbukkanhatnak: városban, vidéken, parkokban, utazás közben.

Fény

– Azzal a fénnyel dolgozik, ami adott a helyszínen. Bár fontos a fényminőség, a tárgyhoz képest másodlagos jelentőségű, azaz a helyzet fontosabb a fényviszonynál. A rossz fénynél elkapott meghatározó pillanat többet ér a tökéletes fényviszonyok melletti szokványos képnél.

David Muench

Felszerelés

– Nehéz, ormótlan, nagy formátumú fényképezőgép (4×5 Linhof Master Technika)
– Többféle objektív, a nagylátószögűtől a teleobjektívig, előszeretettel használja az extra nagylátószögűt
– Színes síkfilm – egyszerre csak 1 fotó készíthető

Háttér

– Sikeres tájképfotós az egész család, apja: Josef Muench, fia: Marc Muench. Mondhatni egymás nyomdokain haladnak.

– Világszerte elismert.

Szemlélet

– Jellegzetes közel-távol kompozícióit extra nagylátószögű objektívvel készíti.
– Van néhány visszatérő kompozíciója.
– Szinte kizárólag színesben dolgozik.
– Legtöbb képe alapos tervezés után jön létre, mely magában foglalja az alábbiakat:

– nehezen megközelíthető, még soha nem fényképezett helyszínek után kutat
– évről évre visszatér egy-egy helyszínre
– bizonyos helyszínekre mindig ugyanabban az időpontban tér vissza minden évben
– tudja, mikor van napkelte, napnyugta, holdkelte, holdnyugta egy adott helyszínen
– tudja, mikor a legszebbek a tavaszi virágok vagy az őszi színek egy adott helyszínen
– ismeri az észak-amerikai tájakat, azok geológiáját, botanikáját, állat- és növényvilágát
– egy helyben várakozva kivárja a tökéletes pillanatot

Téma

– Elsősorban tájakat fotóz, időnként történelmi jelentőségű helyszíneket.
– Kiemelt helyszínei: nemzeti parkok, vadrezervátumok, egyéb védett területek.
– Nyomon követi a védettség alá helyezéseket.
– Aktív szerepet vállal a természeti értékek védelmében.
– Számos természetvédelmi egyesület és csoport tagja.

Fény

A legideálisabb fényviszonyoknál fotóz. Fontos a téma és a kompozíció, de a fény az elsődleges, azaz a tökéletes kompozíció csakis a legjobb fénynél mutatkozik meg. Ez azt jelenti, hogy ha megvan a téma, meg kell várni a megfelelő fényviszonyokat, vagy vissza kell térni egy alkalmas időpontban.


Cartier Bressonról elnevezett utca, Pantin, Párizs


Régi gyár, Pantin, Párizs
Canon 300D, Canon EF-S 18-55 f/3.5-5.6 USM


Big Sur partvonal, Kalifornia
Olympus OM4T, Fuji Provia

A stílus a személyiség kiterjesztése, a személyiséget pedig nagyban meghatározza a gyermekkor. Cartier Bresson Pantinben, Párizs külvárosában nőtt fel, ahol utcát is neveztek el róla. Talán pont a képen látható gyár volt a szüleié, mely ma remízként funkcionál.

David Muench Santa Barbarában nőtt fel, Kalifornia középső partszakaszán (Big Sur).
A két képet, a két gyermekkori helyszínt elnézve nem csoda, hogy az egyik a nagyváros, a másik a nagy tájak fotográfusa lett.

______________________________________________________________

9 – Egyéni stílus = a választások személyiséghez történő “finomhangolása”

Több okból is igaz, hogy az egyéni stílus olyan általános döntések finomítása, melyeket egyébként mások is meghoznak. A választásaid “csiszolása” valami egyedit eredményez, hiszen egy csomó időt fordítottál azok megfontolására, a szemléleted, a stílusod pallérozására. A felszínen ez a folyamat egyszerűnek, könnyűnek tűnhet, de a kifinomult, könnyed benyomás mélyén, melyet munkáid keltenek, hosszas kutatás, hónapok, akár évek próbálkozásai, hibái és tanulságai rejlenek, miközben számos módon kerested a sikerhez vezető utat.

A fenti összehasonlítás alanya két olyan fotós, akiknek a témához való közelítése és stílusa olyan mértékben különbözik, hogy akár ellentétesnek is mondhatnánk. Szándékosan választottam őket, hogy tömören, de világosan illusztrálhassam a mondanivalómat.

A gyakorlatban azonban az egyes fotográfusok stílusa, akik ugyanazzal a témával foglalkoznak, sokkal jobban hasonlít egymáshoz. Ilyenkor a fenti összevetési mód már nem működik, hiszen olyan fotósokat próbálunk megkülönböztetni, akik szinte azonos felszereléssel, szemlélettel, témával és fénnyel dolgoznak.

Ezen úgy próbálok segíteni, és egyúttal úgy demonstrálom a finomhangolás stílusalkotó hatását, hogy szembeállítok két nagy formátummal dolgozó tájképfotóst: David Muencht és Jack Dykingát. Ismét a korábbi fő kategóriákat fogom alapul venni.

Olyan apró részletekre igyekszem rámutatni, melyeket a nézők vagy rajongók nem is biztos, hogy észrevesznek. Ilyen értelemben sokkal inkább összehasonlító elemzési gyakorlat ez, mint szimpla képnézegetés. Azt is hűen illusztrálja, mekkora a finomhangolás jelentősége.

David Muench

Felszerelés

– Linhof Master Technika 4×5

Háttér

– Lásd fent.

Szemlélet

– Szinte kizárólag nagy formátumú tájképfotózás jellemzi.
– Majdnem minden képe állvánnyal készül.

Téma

– Gyakori az államok szerinti tematikus fotózás: Colorado, Utah, Arizona, stb.
– Az ország egész területén dolgozik.
– Szoros együttműködés nemzeti parkokkal, vadrezervátumokkal, stb.
– Határozott orientálódás a kereskedelmi célú fotók felé.
– Elsődlegesen “megélhetési” fotós, csak másodsorban művész.

Fény

– Többféle fényviszony mellett dolgozik, pályája során sokszor vált. Eleinte az erős, feltűnő hatású ellenfényt kedveli, később a lágy, finom fényminőséget keresi. A “drámai” fényviszonyok, az időjárási jelenségek, viharok rajongója, úgy tartja, hogy a rossz fény = jó fotó.

Kompozíció

– Az ugyan vitatható, hogy tőle ered-e a közel-távol kompozíció ötlete, de mindenképpen ő az egyik legnagyobb szószólója. Ennél a kompozíciónál rendszerint a kép alján található az előtérbe helyezett téma.
– Legtöbb közel-távol fotója álló, nem fekvő.

Jack Dykinga

Felszerelés

– Arca Swiss Monorail 4×5 és Deardoff 4×5 (síkfilmes 4×5)
– Kedveli a legújabb Schneider termékeket. Olyan objektíveket választ, melyek a lehető legnagyobb lefedést adják, a legmodernebb kialakításúak, például lehetővé teszik a nap felé történő fotózást, akár magának a napnak a szerepeltetésével is, becsillanás nélkül.

Háttér

– Újságírói háttere megmutatkozik a jelenlegi stílusán. Inkább tényeket, mint érzelmeket ábrázol a tájképein.
– Pulitzer-díjas fotóújságíró.

Szemlélet

– Felderíti a terepet, nap mint nap visszatér, hogy elkapja a megfelelő pillanatot.
– A monorail gép nagyobb szbadságot ad a mozgások terén, mint az alapdeszkás.
– Sokkal nyíltabban beszél munkájáról, mint Muench. Könyvet is írt a 4×5 fényképezőgéppel történő fotózásról. (Large Format Landscape Photography )

Fény

– A fényviszonyok széles skálájával dolgozik.
– Kedveli az általa horizontálisnak nevezett fényt napkeltekor és napnyugtakor.
– Visszafogott pasztellszínek Muenchhez képest, inkább tetszetős, mint sokkoló.

Kompozíció

– Alkalmazza a közel-távol szerkesztést, de nem feltétlenül a kép alján szerepelteti az előtérbe hozott témát. A közeli tárgyak gyakran kerülnek ki középről, jobbra vagy balra, vagy akár a kép teljes szélességében legalulra. Fotói inkább fekvők, mint állók.

– Kompozíciói talán kevésbé “drámaiak” vagy “kiugrók”, nem a használt fókusztávolság, hanem a fotós szándéka miatt.


Fénytánc, Antelope Canyon,álló panorámakép
Linhof Master Technika 4×5, Schneider Super Angulon 75mm f.56, Fuji Provia 100F

Szeretek különféle kompozíciókat kipróbálni ugyanazon képen, mint a fenti példa mutatja, mely az egyik legismertebb 4×5-ös képem álló panorámaváltozata.

______________________________________________________________

10 – Az egyéni stílus nem kizárólag tények rögzítésében nyilvánul meg. Ki kell fejeznie érzelmeket is.

“Ha igazán látni akarsz, ne csupán a szemeidet nyisd ki. Tárd ki a szívedet is.”
(Gaston Rébuffat francia alpinista)

David Muench és Jack Dykinga stílusának összevetése két érdekes gondolatot is ébreszt bennem.

Az egyik a szubjektivitás és objektivitás viszonya, az érzelmek kérdése a tények ellenében.

Ahogy láthattuk, Dykinga közelítése a nagy formátumú tájképfotózáshoz sokkal inkább “újságírói,” mint Muenché. Ennek oka Dykinga fotóújságírói múltjában keresendő. Képeivel azt próbálja tükrözni, milyen érzés az adott helyszínen tartózkodni, fotós eszközökkel kívánja visszaadni a hely hangulatát. Úgy vélem, tényszerűen teszi ezt, nem pedig érzelgősen. Hasonlóan egy újságcikkhez, alapos szerkesztéssel hozza létre képeit, átgondoltan megválasztott részletek segítségével mutatva be a témát.

Ezzel ellentétben Muench inkább arra törekszik, hogy olyan látványt tárjon elénk, mely valóságos ugyan, de elsőre elképzelhetetlennek tűnik. Ennek érdekében folyton kutat, azt keresi a természetben, amit még soha nem fotóztak le azelőtt: napkelte vagy holdnyugta ott, ahol nem is hittük volna, hogy egyáltalán felkel vagy lenyugszik; elképesztő viharfelhők; fény és árnyék játéka, mely átlépi az általunk elképzelhető természetes jelenségek határát; oly tökéletes, döbbenetes, ritka jelenetek, melyek létezése meg sem fordulna a fejünkben a tehetséges fotós közbenjárása nélkül.

Vele szemben Dykinga stílusa olyan képeket tár elénk, melyek döbbenetesek ugyan, mégis közelebb állnak számunkra a “természetes” fogalmához. A néző részéről nem kíván túlzott erőfeszítést a megértésük, természetességük felfogása.

Irodalmi hasonlattal élve Dykinga kevesebb jelzőt használ, mint Muench. A jelzők inkább szubjektív, mint objektív értékelést hordozó elemek. Az újságírásban gyakran kerülik, főleg a minősítő jelzőket. Walter Cronkite például nemrégiben azt nyilatkozta, hogy amikor megkapta első állását, megkérték, hogy ne használjon jelzőket. Az újságírás a tényekről és eseményekről szól, a riporter tényszerű leírást ad a történtekről. Nem az a dolga, hogy érzéseiről is számot adjon. Dykinga fotóújságírói múltja tehát úgy tükröződik a tájképfotóin, hogy kimérten alkalmazza a “fotográfiai jelzőket.”

A másik gondolatom aköré fonódik, hogy a felszerelés, a szemlélet, a téma és a fényviszonyok megválasztása csupán részelemei a stílusnak. Hogy miért? Ezek mind külső tényezők a fotós számára, ebből kifolyólag akárki szelektálhat belőlük ugyanolyan módon, vagy akár utánozhatja is mások választásait – mint ahogyan a 4. pontban elmesélt történetem is tanúsítja.

A művész személyiségét azonban nem lehet utánozni. Azt lehet, amit alkot, de azt nem, “ami” a fotós maga. Na de miben nyilvánul meg ez a személyiség-dolog? Abban, ahogyan a fotós viselkedik, ami tetszik neki, amit utál, ami inspirálja, ahogyan reagál egy látványra, ahogyan ábrázolja. A legjobban a saját példámmal tudom ezt megértetni.


Róla Varga Csaba